Ebben a lenyűgöző jelenetben egy lágy, gyöngyházfényű világosság borítja a tájat, vonzva a néző tekintetét a távoli Antibes felé. A középkori épületek elegáns sziluettjei kiemelkednek a sziklás partvidékről, meleg árnyalataik harmonikusan kontrasztálnak a tenger hűvös kék és zöldjeivel. A művész ügyes, impresszionista ecsetvonásokkal közvetít életérzést és vitalitást; a hullámzó víz felszíne visszaveri a nap fényét, ragyogást keltve, míg a távoli hófödte hegyek látszólag zökkenőmentesen egyesülnek az éggel, éterikus hátteret teremtve.

E szentimentális ábrázolásba merülve egy elárasztó békességérzet tör ránk. A csendes tenger és a robusztus hegyek kontrasztja önvizsgálatra hív, felébresztve az idő mulandó természetét—emlékeztetve a nyáresti, nyugodt gondolatokba merülő napokra. Monet palettaválasztása—amely puha pasztellszínekben és élénk kiemelésekben gazdag—murmog egy napsütötte délután melegségéről, megragadva azt a pillanatot, amikor a valóság és az álom gyönyörűen egyesülnek.