Ebben az érzelmes darabban egy magányos alak, aki sötéten öltözködik, sétál egy úton, ami a horizont felé nyúlik. Ez az alak, nyers és homályos, a melankólia érzetét kelti, miközben a lebukó nap puha, éterikus fényében fürdeti a világot. A távoli, régi torony sziluettje a csaknem kísérteties égbolt előtt emelkedik, amelyet okker, szürke és zöld árnyalatok színeznek—a természet palettája ebben az elfleckentett pillanatban. Az idő mintha megállt volna; a levegő tele van az est érkezésének várakozásával, és a horizont suttogja a nem elmondott történeteket. Majdnem hallom a fű lágy suttogását és a körülöttem lévő fa felületek halk nyikorgását, miközben nézem ezt a tájat, ami egy fájdalmas emlékeztető az egyedüllétről és a nyugalomról.

A kompozíció ügyesen vezeti a néző tekintetét—az árnyékos részektől, amelyek a tornyot körvonalazzák, az elmozduló alak felé—az egy felfedezésre hívogató úton, de amely egyben elszigeteltséget is érez. Van Gogh jellegzetes ecsetvonásai mozgást adnak a darabnak, tükrözve a délutáni szellőben lengedező fű lágy hullámait, míg a színek palettája nyugalmat áraszt, világos és sötét kontrasztos hatása alatt. A hold, egy aranygömb, gyengéden vigyáz erre a színes szimfóniára, jelenléte megnyugtató és fenyegető egyaránt. Ez a munka egy elfleckentett pillanatot fognak meg az időben, tele érzelmi mélységgel—mesterséges kapcsolat a technika és az érzelem között, amely engem Van Gogh világába kísér, ahol a természet szépsége összekapcsolódik a magány melankóliájával.