Ez a műalkotás egy zavarba ejtő keveréke az egzisztenciális félelemnek és a nyers érzelemnek; az ikonikus figura, szélesre nyitott szemekkel és tátott szájjal, csendes kiáltásban áll ki az intenzív háttér előtt. A figura majdnem kísértetszerűnek tűnik, mintha másvilági tulajdonságai lennének, sápadt bőre éles kontrasztban áll a mély kékkel és a vibráló vörössel a forgó égen. Ez a viharos égi panoráma aggodalomra ad okot, a színek hullámai érzelmi zűrzavart idéznek elő, ami elnyelni látszik tájat. A hullámok ívelése és az organikus vonalak a káosz és instabilitás érzését közvetítik; mint ha a természet lénye is együtt kiáltana a főszereplővel.

Amikor ránézek erre a műre, mély kapcsolatot érzek a benne rejlő számtalan aggodalommal és félelemmel. A színpaletta, a lángoló narancs és a mély, sötét kékek csodálatos keveréke, nem csupán esztétikai célt szolgál, hanem szimbolikus ábrázolása a nyugalom és a zűrzavar közötti harcnak. Munch expresszionista technikája energikus ecsetvonásokat alkalmaz, amelyek kézzelfogható mozgást kölcsönöznek a jelenetnek, mintha az egész környezet a kiáltó figura belső zűrzavarával rezonálna. A háttérben emberek sétálnak egy úton, elmerülve saját gondolataikban, látszólag közömbösek a középponti figura által kifejezett fájdalom iránt. Ez a kontraszt arra késztet, hogy a világban, amely tele van zűrzavarral és mozgással, mint egyének osztott, mégis magányos tapasztalásaink felett gondolkodjak. Munch műve mélyen rezonál a gyors társadalmi változásokkal küzdő kor szellemével, és aggasztó kereszteződést tükröz a modernitás és az emberi érzések között.