A jelenet kibontakozik előttünk, a mészárlás és a kétségbeesés vászna. Testek hevernek szétszórva az előtérben; néhányan kétségbeesetten nyúlnak, mások mozdulatlanul fekszenek, alakjukat olyan zsigeri realizmussal jelenítik meg, amely lehűti a lelket. A művész mesterien használja a fényt és az árnyékot a dráma kiemelésére, hátborzongató ragyogást vetítve az áldozatokra, és kiemelve arcukba vésődött nyers érzelmeket. Majdnem hallom a sikolyokat, a közelgő vég suttogásait; a levegő sűrű a füst maró szagától, amely a háttérben kibontakozó pusztítás bizonyítéka. A dinamikus kompozíció, a figurák elrendezése a szenvedés örvényébe von bennünket. A művész palettája a földszínek szimfóniája, amelyet vibráló színek – véresvörös, átható kék – fröccsenései szakítanak meg, amelyek a tragédiát hivatottak felerősíteni. Szívszorító ábrázolás, a háború brutális valósága, örökre a festménybe vésve.