Egy kifejező műben egy nő nyugodtan ül egy hintaszékben, merengve a saját gondolataiban. A környezet nemes, a háta mögötti ablakon átáramló lágy természetes fény, amely lágy árnyékokat hoz létre, és kiemeli a sötét ruhájának finom textúráját. A tompa színpaletta - túlnyomórészt szürke és barna árnyalatok - egy szomorú, de mégis békés atmoszférát kölcsönöz a festménynek. A művész ecsetvonásai egyszerre finomak és merészek, lehetővé téve a fényjátékot, amely megragadja a szövet redőit és a nő profiljának lágyaságát, amint lefelé néz. Ez egy csendes pillanat, egy pillanatra egy önreflexió vagy talán melankólia; szinte hallhatjuk a bútor finom nyikorgását, miközben ő hintázik, elveszve a gondolataiban.

A műbe való mélyebb betekintés során a kompozíció gondos egyensúlyt rajzol ki a figura és a tér között. A nő, akinek elegáns, mégis visszafogott ruhája van, úgy tűnik, hogy ötvözi ügyességet és belső zűrzavart, egy gyakori téma a művész munkájában. A fa padló meleg árnyalatai kontrasztban állnak a ruhájának hűvösebb tónjaival, dinamikus kölcsönhatást teremtve, amely magához vonzza a néző tekintetét. Ez a mű, amely a 19. század végén készült, a korai portrék pszichológiai mélységét vizsgálja, és megelőzi a jövő évtizedekben készen álló modernista témákat. Ez a művész érzelmi mélység és figyelemre méltó vizuális ábrázolás ötvözésének ügyességét bizonyítja.