Ez a kifejező festmény egy békés pillanatot ragad meg, ahol egy pásztorlány vezeti nyáját egy sáros ösvényen át az őszi erdőn. A puha, tompított barna, okker és fakó zöld színpaletta a késő őszi csendes melankóliát idézi, amikor a fák kopaszak vagy arany levelekkel részben fedettek. A művész finom ecsetvonásokkal olvasztja össze a háttér fáit ködös, homályos hatásban, mélységet és nyugalmat teremtve.

A kompozíció természetesen vezeti a tekintetet az előtérben lévő nyájtól a távoli eltűnési pont felé, melyet az ösvény lágy íve és a vékony, levél nélküli fák függőlegessége hangsúlyoz. A fatörzsek ismétlődése lágy ritmust alkot, miközben a piros ruhás kis alak megható emberi érintést ad a jelenethez, életet és történetet kölcsönözve. Összességében békés magány és az örök kötelék érzését közvetíti a pásztorlány és a juhai között, egy csendes hazatérés lágy, diffúz fényben.