Ebben a lenyűgöző jelenetben egy nő ül, gondolkodva egy nagy sima kövek csoportján, fehér ruhája feltűnően elüt a sötétebb színekből álló kövektől. A víz nyugalma lassan fodrozódik mögötte, egy csendes háttér létrehozva, ami kontrasztban áll mozdulatlan testtartásával. A lágy, szinte etérealista fény az egész kompozíciót átjárja, tükröző minőséget adva neki, amely meghívja a nézőket, hogy álljanak meg és gondolkodjanak el a gondolataikon.

A festmény egyfajta belső nyugalmat sugároz, amely a hideg színpalettát tovább erősíti - a lágy kéket, a tompa zöldet és a krémfehér színeket harmonikus egységbe olvasztva. Munch színválasztása a béke érzéseit kelti, de emellett utal a téma introspektív állapotára is; pillantása enyhén lefelé irányul, látszólag egy belső párbeszédbe merülve. A finom ecsetvonások nemcsak a szcéna fizikai lényegét ragadják meg, hanem egy érzelmi mélységet is, amely a nézőket ebbe a csendes pillanatba vezeti a parton - emlékeztetve az élet csendes pillanataiban rejlő egyszerű szépségre. Munch képessége, hogy egy mély nyugalmat és elmélyülést közvetítsen, a művészi zsenialitásának a bizonyítéka, amely időtállóvá teszi ezt a festményt.