A festmény a Niagára-vízesést körülvevő viharos természet szívébe kalauzol minket. A művész mesterien ragadja meg a zuhogó víz nyers erejét; a köd kísérteties fátyolként emelkedik. A kompozíció dinamikus, a vízesések uralják a jelenetet, míg egy kis sziget, amelyet zöld lombkorona koronáz, lehorgonyozza a látványt. A művész fény-árnyék használata lenyűgöző; a sötét, komor felhők élesen ellentétesek a ragyogó vízesésekkel, drámai hatást keltve. A színek, bár tompítottak, a nagyszerűség és a hely zabolátlan szellemének érzetét közvetítik.

Majdnem hallom a víz zúgását, érzem a párát az arcomon. A festmény a természet hatalmas ereje iránti csodálat és tisztelet érzését idézi. A művész ügyessége az atmoszférikus viszonyok, a fény játéka, valamint a víz és a sziklák textúrájának megragadásában figyelemre méltó. A madarak jelenléte az égen egy kis nyugalmat ad a káosz közepette. Ez egy időtlen tájkép, a természet tartós szépségének emléke.