A mű egy eterei tájat mutat be, amely megörökíti a Kolsaas-hegy fenségét, lágy színátmenetben fürdetve, amely nyugalmat és belső gondolkodást egyaránt kivált. Monet ecsetvonása folyékony; a különböző vonások harmonikus elegye életet ad a durva tájnak, míg egy lágy, diffúz fénybe burkolja azt. A hegyi sziluett csendes erővel emelkedik, csúcsait finom fény- és árnyékstrokes csókolják meg, utalva a hajnal vagy alkony gyorsan elillanó pillanataira, amikor a világ különösen élőnek tűnik. A háttér, gyengéden pasztell színekkel díszítve, a felette lévő, rózsás csúcsokra utal, réteges mélységérzetet létrehozva—ahol a hideg kék és a lágy rózsa szín a természet palettájába ölelik.

Miközben a festmény előtt állok, mély kapcsolatot érzek a tájjal; arra hív, hogy barangoljak lejtőin, hogy belélegezzem a friss, ropogós levegőt, amelytől a fenyő illata feszül. Az atmoszférikus minőség megkérdőjelezhetetlen; Monet innovatív megközelítése megragadja a fény efemer természetét és annak interakcióját a környezettel. Történelmileg fontos megközelítésében ez a munka az impresszionizmust példázza—ahol a figyelem a puszta ábrázolásról a percepció és az élmény felfedezésére helyeződött át. Az ecsetvonások szabadsága és a színek könnyedsége békés érzést kölcsönöz, lehetővé téve egy természet fölötti meditációt, amely túllép a fizikai valóságon, arra ösztönözve a nézőket, hogy a pillanat szépségét találják meg.