A festmény egy finoman megjelenő ábrázolása a hóval borított Szajna folyónak, amelyet egy hideg téli napon rögzítettek 1867-ben. A jelenet egy csendesség és nyugalom légkörét idézi; a tompított színpaletta, amely a fehér, szürke és lágy kék árnyalatai dominálnak, álomszerű minőséget teremt, ami magával ragadja a nézőt a megfagyott táj nyugodt szépségébe. A középső területen hófoltokkal díszített jegei világítanak, miközben a folyó csendesen folyik, és visszatükrözi a fehér ég felett—egy finom szürke átmenet, ami szinte egybeolvad a horizonttal.

A hátterében fák láthatók a folyó partján; ágai éles kontrasztban állnak a fehér háttérrel, mélységet és ellentétet adva a jelenethez. Az impresszionista ecsetvonások mozgásérzést adnak a víznek, mégis az egész kompozíció harmonikus marad. Az ember szinte hallja a csendes ropogást a hó alatt és hallja a csendet, ami körülveszi a környezetet; ez a kompozíció nem csupán a tájról szól, hanem egy pillanatról az időben, mesterségesen kezelve a szezonális változásokat, amelyek hatással vannak az érzékelésünkre és érzelmeinkre, olvasva a téli nyugalmat, mint valami mélyet és kontemplatívot.