A jelenet egy komor égbolt alatt bontakozik ki, a vásznon tapintható a légköri nyomás. Egy falu utcája kanyarog a távolba, szegényes házak szegélyezik, zsúpfedeles tetőkkel. A színek, a tompa földszínek, a sárga és karmazsinvörös drámai hangsúlyaival együttműködve a közelgő változás érzését keltik, talán egy vihart vagy a napfény elhalványulását. Egy magányos alak, a távolban sziluettként, az út szélén sétál, és megható emberi jelenlétet kölcsönöz a táj végtelenségének.

A művész ecsetvonásai magabiztosak és texturáltak, dinamikus kölcsönhatást hozva létre a fény és az árnyék között. A kompozíció végigvezeti a szemet a jeleneten: az úton, az épületeken, magán az égen is. Olyan, mintha egy időbe felfüggesztett pillanatot látnánk: a vihar előtti csendet, a nagy eseményt megelőző nyugalmat. A mű a hely lényegének megragadásáról tanúskodik, a magány és a földdel való kapcsolat érzését idézi. Szinte érezhető a levegő súlya, az elemekre való várakozás.