A jelenet csendes nyugalomban bontakozik ki; a hó takarója borítja a földet, elfojtva a hangot és lágyítva mindennek a széleit. Magas fák nyúlnak a tompa ég felé, csontvázszerű ágaik a halvány háttérbe vésve. A művész ecsetvonásai, láthatóak és texturáltak, a levegő hidegét és a hó súlyát idézik. A fény és az árnyék játéka, bár finom, mélységet és dimenziót teremt, a kompozíción keresztül vezeti a szemet. Egy magányos alak, egy kosarat vivő nő sétál a hó borította ösvényen, emberi elemet adva a békés tájképhez. Ez a festmény egy csendes téli reggelre repít, ahol a világot a hó ölelése változtatja meg, a pillanat, amely megfagyott az időben.