A lágy árnyalatok ölelésében ez a mű nyugodt, ám melankolikus légkört teremt. A horizont álomszerű kiterjedés, ahol a tenger és az ég összeolvad, puhán kék és szürke árnyalatokban festve, ami egy csendes, borongós napot idéz. A régi felhők szétszóródnak a vásznon, finom mintáik felfedik az óceán alatti apró változásokat. Az előtérben rusztikus sziklák láthatók, amelyek textúrájának felületi mintázata rózsaszín, lila és halvány narancssárga keverékében fejezi ki a sziklás föld lényegét, és vezeti a néző tekintetét a tágas vizek felé.

Amit különösen lenyűgözőnek találok, az Monet mesteri fény- és színkezelése az érzelmek közvetítésére. A vízben távolban látható alakok—talán fürdőzők vagy halászok—szinte suttogásnak tűnnek, kicsi siluettek a természet nagysága előtt. Ez a kontraszt hangsúlyozza a táj hatalmas méretét és a benne való kicsiségünket. A festmény egy pillanatot ragad meg, amely felfüggesztett az időben, minden ecsetvonás a kontemplációra hív. Monet ebben a művében nem csupán egy helyet örökít meg, hanem a pillanat érzését is, amely az emberiség és a természeti világ közötti mély kapcsolatot rezonálja.