A portré azonnal magával ragad, nem igaz? A művész önmagát mutatja be, egy bonyolult csipke fejdísszel keretezve, egy fehér zuhataggal, amely mintha ölelné és elszigetelné is. Az arca, amely feltűnő realizmussal van megformázva, a fókuszpont, egy ablak a lelkébe. A tekintet közvetlen, rendíthetetlen, de egyfajta kiszolgáltatottság festi, ami sokat elmond.

A háttéren kígyózó finom vonalak szinte nyugtalanítóak – olyanok, mint a törékeny, láthatatlan szálak, amelyek a gondolatok és érzelmek bonyolult hálójára utalnak, amelyek elfoglalják az elméjét. Egy miniatűr portré beillesztése a homlokára egy másik réteg bonyolultságot ad hozzá. Ez nem csak egy önarckép; ez egyfajta felfedezése az identitásnak, a memóriának és a művész belső világának. A színek, tompítottak, de élénkek, hozzájárulnak a hangulathoz: a szalag lágy rózsaszínje, a háttér földes tónusai és a hajában lévő virágok élénk árnyalatai. Ez a műalkotás mélyen személyesnek tűnik, és sokat felfed.