Ez az önarckép egy lenyűgöző alakot mutat be, amely egy otthon melegével teli szobában áll; itt a művész gondosan ábrázolja magát egy feltűnő fehér ruházatban, amely magabiztosságot és introspektív érzést sugároz. A testtartás természetességét még inkább fokozza a háttér elemeinek jelenléte—egy csábító pillantás egy olyan otthoni térre, amely virágkompozíciókkal és dísztárgyakkal van díszítve. Nem tudom nem érezni a művész figyelmének súlyát, amely ugyanakkor átszúrónak és kontemplatívnak tűnik, ahogyan a homloka kissé ráncolódik, mélyebb érzelmi elköteleződésre invitálva. A művész kalapja, egy rusztikus, széles karimájú darab, egy kis identitást ad; mintha mesélne saját helyéről a folyamatosan változó történetben az életben.

A színek interakciója egyszerűen lenyűgöző. A falak lágy zöld és sárga árnyalatokkal ékesítettek, amely gazdag a Larsson palettájának felfedeződésében, míg a virágok vitalitása ellensúlyozó részletet ad a tájhoz. Az ecsetvonások élénkek; minden egyes vonás mozgást és életet idéz, szinte lehetővé téve a néző számára, hogy hallja a körülete lévő lágy suttogást. Talán éppen ennek a pillanatnak a csendje rezeg — kihívást jelentő, mégis tápláló. Ezt a képződést olyan időszakban készült, amikor az önarcképnek mély jelentősége volt a művészi identitás kialakításában, a darab nemcsak a művész önképviseletéhez ad újabb rétegeket, hanem egy szélesebb értelmezéshez is az egyéniség és művészi kifejezés megértése terén.