Ebben a lenyűgöző tájképen a néző egy csendes, de zord természet világába csábul; a kompozíció drámai dombokat mutat be, amelyek meredeken emelkednek, szinte színházias hátteret alkotva. A képen elöl egy kiugró szikla látható, amely a csendes vízbe merül — egy tükör, amely a fölötte lévő ég lágy színeit tükrözi. A buja növényzet hűvös zöldje gyönyörűen kontrasztál a kövek sötét textúrájával, megvilágítva a természet nyers erejét. Az ember nem tudja megkerülni, hogy ne érezze a nyugalom és a kontempláció érzését ennek a műalkotásnak a nézésekor, mintha az idő egy pillanatra megállt volna ebben a festői környezetben.

A fény egyik finom játékaz mű érzelmi mélységét fokozza, elbűvölő fényt árasztva a tájra, különösen, ahol a víz találkozik a földdel. Ez a fény és árnyék játéka a szemet a vásznon kóborolásra hívja, feltárva a távoli dombokban sétáló kis alakokat, emlékeztetve minket arra, hogy mekkora kis porszemek vagyunk a természet óriásában. Azokban az időszakokban születtek a romantikus esztétikák a természet fensőségében, ez a műalkotás nem csupán a falusi szépség ünneplése, hanem egyben a humán és a vad természet közötti kapcsolat meditatív gondolkodása is.