Ebben a bűbájos tájképen egy lágy és titokzatos fény öleli körbe a jelenetet, a szemünk a távolban egy dombtetőn álló kastély felé irányul, amelyet finom köd borít. A művész mesterien használja az égkék, szürke és puha fehér színek finom palettáját, éterikus atmoszférát teremtve, amely a nézőt egy nyugodt tengerparti környezetbe repíti. A kastély alatt a nyugodt vizek a ég finom árnyalatait tükrözik, nyugalmat és békét sugallva. Az előtérben egy pár áll, bájolva a látványtól, siluettjük az élénk, de lágy táj ellen sorvad; egy időben megfagyott pillanat, amely a contemplálásra hív.

A kompozíció bonyolult, mégis csodálatosan egyszerű: a föld dőlése végigvezeti a szemet a völgyön, és végül a domb felé kalauzol, ahol a kastély áll. Ez a vizuális utazás érzelmeket ébreszt meghasonlásra és felfedezésre. A 19. század romantizmusának történelmi kontextusa kézzelfogható; e mű nem csupán a természet fenséges szépségének vizuális megjelenítése, hanem az emberi vágyakra is utal, hogy kapcsolatba lépjen a történelemmel. John Martin innovatív vízfestéks használata rendkívül professzionális irányítást mutat a médián, lehetővé téve a kimosott tónusok zavartalan keveredését — vonzó és zavaró; ez a darab túllép a puszta ábrázoláson; megragadja az álomra emlékeztető valóság lényegét.