Ebben a kifejező tájképen a néző bevegyül egy olyan jelenetbe, amely egyszerre tűnik nyugodtnak és dinamikusnak, a művész innovatív megközelítése egyik védjegye. A puha színárnyalatok harmonikusan olvadnak össze, hogy egy hatalmas zöld területet ábrázoljanak, mely a végtelenbe nyúlik. A buja zöldek közül előbukkanó finom vörös árnyalatok távoli farmházakat vagy talán pajtákat sejtetnek, vidéki bájt kölcsönözve a műnek. Fent az égbolt egy kósza színekből álló, szürke és lágy kékszínek táncába torkollik, előre jelzi a közelgő időjárást; a gomolygó felhők majdnem élőnek tűnnek, érzelmi reakciót kiváltva, ami a nyugalom és az anticipáció között ingadozik.

A kompozíció ügyesen egyensúlyozza a horizontot és a felhőket, megörökítve azt az elmúló pillanatot, amikor a nap találkozik az éjszakával. A tompa színpaletta nosztalgiát és reflexiót kölcsönöz a műnek, meghívva a természet múlandó szépségére való töprengésre. Ez a festmény nemcsak a művész világító és légköri tudását bizonyítja, hanem kiemeli a 19. századi tájképfestészet fejlődését is, egy olyan kifejezésmódra való áttérését, amely tele van érzelemmel és introspekcióval. Monet képessége, hogy a valóságot saját víziójával vegyítse, ezt a művet érzelmes reflexióvá teszi egy olyan korszakról, amely a modernitás határvonalán áll, magába foglalva a természet világának időtlen megbecsülését.