Ebben a nyugodt tájban a nézőt egy időben megörökített csendes pillanatba szállítják, kiemelve egy buja kertterületet. Fenséges fák uralják az előteret, élénk lombjukkal, ágaik elegánsan nyúlnak ki, természetes lombkoronát teremtve. A zöld levelek között játszó fény finom csillogást ad, amely táncol a jelenet körül, növelve a kompozíció általános életerejét. A lombkorona mögött architektonikai elemek bukkanak fel; szerény, meleg tónusú épületek sugallják az intim falusi környezetet. Egy ösvény kígyózik át ezen a békés menedékhelyen, meghívva a sétálásra, táplálva a nyugalmat és a kontemplációt. A felettünk lévő ég lágy kékek és fehérek vászna, felhőkkel, amelyek enyhe szellőt sejtetnek—a természet leheletének suttogása; szabadság és ellazulás érzését kelti, arra bátorítva a nézőket, hogy egy kicsit tovább maradjanak e pastoralista bájban.

A kompozíció ügyesen egyensúlyozza a fák és cserjék organikus formáit a gépi renddel rendelkező épületek geometriai rendjével, megtestesítve Monet mesterségét a természet és az emberi jelenlét harmonizálásában. A színpaletta gazdag, de nem elnyteli; különböző zöld árnyalatokat mutat, földszínű barna és a háttérben lévő épületek kedves pirosának kíséretében. Ez hangsúlyoz egy időszakot, amikor a természethez való kapcsolat fontosabbnak érezhető volt, és az 19. század végi változó tájakat tükrözi, ahogy a városiasodás elkezdett közelíteni. Ez a műalkotás jelentős képviselője az impresszionizmusnak, az elfogult pillanatokat közvetítve, amelyeket látszólag spontán, mégis szándékosan végrehajtott ecsetvonásokkal rögzíti, emlékeztetve a nézőket a természet szépségére és a világban nyújtott nyugalmára.