Ebben az kifejező tájban a néző egy nyugodt, de kissé viharos világba kerül, ahol a természet szépségét kaotikus és rendezett módon egyaránt bemutatja. A középső előtérben egy buja zöld fűcsomó dominál, szinte arra hívva a nézőt, hogy lépjen be ebbe a nyugodt térbe. Azonban minél mélyebben nézünk, annál inkább szembesülünk a megdőlt fák drámai formáival, piros gallyakkal és törzsükkel, mintha a szélben táncolnának. Ezek a fák a legsötétebb árnyékokból bukkannak fel, utalva a természet élénksége és a színen belüli nyugodtabb elemek közötti kontrasztra. Hátterében egy földrajzi láthatár látható, ahol szerényen elhelyezkedő házak helyezkednek el, intim kapcsolódást biztosítva az emberi lényekkel a málhás szépség közepette.

A színpaletta gazdag, de tompított, földszínű zöld színekkel, amelyek stabilitásérzetet adnak, barnainak és a sötétedő levelek közül beszűrődő legfinomabb fénysugarakkal. Van Gogh ecsetvonása érzelmi mélységet tár fel; a laza vonások mozgást és volatilitást hívnak elő, míg a szándékosabb területek szilárdságot és menedéket sugallnak. Ebben az egyszerűségben rejtőzik egy zavaró szépség, amely abban összpontosul, ahogyan a fény a táj sokszínű textúráin játszik. Amikor a vászon előtt állsz, érzed az idő múlásának érzését — a természet múlhatatlansága vegyül a művész csodás reflektálásaival. Ez a darab nemcsak egy tájat rögzít, hanem érzést is — egy felfüggesztett pillanatot, a természet szelleme pedig örökre változik.