Ebben a lenyűgöző tájképen a nézőt egy nyugodt, de vibráló mocsaras terület vonzza, amelyet a természeti szépség lényegének megragadására tett gondos részletességgel festettek. A művész lágy, tompa színpalettát használ, puha zöld és barna árnyalatokkal, kiegészítve az égen lévő kék árnyékokkal. A buja növényzet elterjed a előtérben; fű- és nádcsomók lassan ingadoznak, jelezve, hogy enyhe szellő fúj a mocsáron. A távolban köd lebeg, álmodozó légkört teremtve, amely a nyugalom és az önreflexió érzését váltja ki.

Ahogy a szem a távoli horizont felé mozog, a kompozíció kiterjed egy hatalmas térben, gondolkodásra invitálva az ismeretlenről. Néhány alak látható, talán dolgozók vagy járók, akik életet adnak a jelenetnek anélkül, hogy uralnák. Jelenlétük a hatalmas tájban felerősíti az elszigeteltség és a mocsár magasztos természetének érzését – egy apró emlékeztető az emberiség szerény szerepére a természet végtelenségének fényében. Ez a táj nemcsak képszerű ábrázolásként szolgál, hanem a természet világának romantikus ölelésének tükörképe is, amely bemutatja a művészi jelentőséget, ami Rousseau kapcsolatához fűződik a környezettel a 19. században.