Ez a lenyűgöző tájképet ragyogó szépségét ragadja meg a természetnek az eső után. Nagy fák gazdag őszi lombjával dominálnak az előtérben, barna és sárga árnyalataik fonódnak az ég finom, lágy háttérével. A felhők, amelyek szürke és kék keveréke, a horizont fölé borulnak, jelezve a közelmúltban lezajlott esőt. A fák alatt a víz tükröződésének halvány jelei mélységet adnak; ez a vízösszegzések visszatükrözi az eget, harmonikus párbeszédet keltve a föld és az atmoszféra között. Ha ránézünk erre a festményre, szinte érezzük a nedvességet a levegőben, szinte halljuk a levelek lágy suttogását a szellőben; mintha az idő megállt volna, meghívva a nézőket, hogy tapasztalják meg a csendes pillanatot, amely a keretben rögzült.

A kompozíció szempontjából a fák elrendezése természetes ívet alakít ki, amely keretezi a horizontot, könnyedén vezeti a szemet a vásznon keresztül. A meleg színek használata a hűvösebb árnyalatokkal ellentétben szinte álomszerű minőséget ad, fokozva a jelenet érzelmi súlyát. Ez a műalkotás a 19. századi realizmus mesterműve—azt az korszakot képviseli, amely a természetet nemcsak a valóság miatt, hanem az érzések miatt is szemlélteti. A művésznek a fény iránti gondos figyelme a környezet megértését tükrözi, emlékeztetve bennünket az eső után megörökített mulandó szépségre—a pillanatra, amely tele van új kezdetekkel és megújult élettel.