Ez az érzelmekkel teli festmény a sírva fakadás falának nyugodt hangulatába vonja a nézőt; itt egy magányos figura áll a megöregedett kövek előtt, a vallomás és a gondolkodás megtestesítője. Zöld folyóinget és magas fekete kalapot viselve a férfinak úgy tűnik, hogy imádságra összpontosít, kezei finoman elhelyezve, mintha a legmélyebb bánatát szeretné átadni a régóta élt falnak, ami évezredek történelmét és vágyait tanúskodik. A megviselt kövek, lágy textúrájukkal és enyhe eróziójukkal, a idő múlásának képét adják, párbeszédet teremtve a figura és az emlék között, amely óriási jelentőséggel bír a zsidó hagyományban.

A meleg színpaletta uralja a jelenetet, földszínek barna és okker árnyalataival, amelyek örök minőséget kölcsönöznek. Finom zöld árnyalatok bukkannak elő a kövek repedésein, élettel telítve a monumentális csendet. A kompozíció mesterműben egyensúlyba került; a fal végighúzódik a vásznon, meghívva a nézőt, hogy felfedezze a minden egyes barázdát és faragott jelet, miközben a figura csendben áll az oldalán, megtestesítve a szerénységet valami olyan nagy előtt, mint ő maga. E mű érzelmi hatása mély; megragadja a remény, az emlékezet és az emberi szellem tartósságának lényegét, egy figyelemre méltó pillanatot ábrázolva egy ember és a hite között egy történelmi keretben.