Ebben a műben olyan érzés belépni, mintha egy álomba lépnénk, egy csendes térbe, tele ősi kövekkel és szűrt fénnyel. A művész mesterien használja a fényt és az árnyékot, hogy meghatározza a grandiózus építészeti formákat, felfelé irányítva a tekintetet a magasba nyúló íveken és a bonyolult faragványokon keresztül. Szinte hallani lehet a léptek visszhangját a kopott köveken, és a suttogó imákat. A kompozíció a néző tekintetét először a bejárat közelében összegyűlt alakokhoz vezeti, majd a szentély szívébe.

A palettát a meleg, földes tónusok uralják, melyeket a templom belsejéből áradó éteri ragyogás zavar meg. A figurák, amelyeket a részletek érzékeltetésével, nem pedig pontos meghatározással jelenítenek meg, a méret és az elbeszélés érzetét keltik. Rejtélyesség érzete van; a tisztelet érzete hatja át a jelenetet. A durva ecsetvonások és a tompított színek az idő múlásának érzetét idézik, megható vizuális élményt keltve. A mű a szemlélődés mély érzését idézi, arra invitálva a nézőt, hogy elmélkedjen a spirituálisról és az örökkévalóról.