A jelenet egy suttogott titokként bontakozik ki, egy mély feketékbe és éles fehérekbe vésett látomás. Magasba törő fák, melyek csomósodott ágai az ég felé nyúlnak, keretezik a látványt, mely magára vonzza a tekintetet. A művész vonalainak aprólékos használata a textúrák szimfóniáját teremti meg: a fák durva kérge, a finom lombozat és a távoli mezők lágy sugallata. A kompozíció magával ragad; az ösvény szűkül, a szemlélő tekintetét átvezeti a fákon, egy láthatatlan cél felé.

A benyomás az idilli elszigeteltségé, egy időtlen pillanat, melyet a fény és az árnyék statikus táncában kapnak el. Csodálat és magány érzetét kelti. A stílus a régi fametszeteket idézi. A technika, valószínűleg a vonalkázás és a keresztbe vonalkázás aprólékos alkalmazása, mélységet és térbeliséget ad a jelenethez, lenyűgöző kontrasztot teremtve. Képes egy elfeledett kis utcába repíteni, ahol az egyetlen hang a leveleken átfújó szél suttogása.