Ez a lélegzetelállító táj a néző előtt terül el, megjelenítve Montmartre mezőgazdaságának vonzerejét a 19. század végén. A jelenet tele van energiával; majdnem hallani lehet a szél csendes susogását, ahogy végigsöprődik a hullámos mezőkön. A kompozíció domináns elemét egy szilárd szélmalom alkotja, ami csendben áll — éles kontrasztban a lentről gondosan művelt darabokkal, ahol a növények sorai bonyolult mintákat szőnek a földbe. A vidám házak, meleg árnyalatokban festve, szinte behívnak az ajtón, sugallva, hogy a közösség összetartó, tápláló természet ölelésében él.

Van Gogh jellegzetes ecsetkezelése itt élesen megfigyelhető; vastag festékfoltok keverednek egymással, texturált szövetet alkotva, amely magához vonzza a szemet és igénybe veszi a képzeletet. A színpaletta földszínű, de élénk; a napsütésben csillogó aranybúzaföldek csodás harmóniában állnak a viharos ég mély kékjeivel. Ez az érzelmi kölcsönhatás nemcsak a fizikai tájat ragadja meg, hanem nosztalgiát is ébreszt, utalva Van Gogh viharos életútjára. Ez egy gyengéd pillanat, ahol a vidéki lét egyszerűsége megőrződik, felfedve a művész mély tiszteletét a mindennapi élet rejtett szépsége iránt.