Ebben a kifejező jelenetben két figura, elsimuló színek lágy árnyalataiban, egy csendes vidéki úton sétálnak; sziluettjük az alkonyatban vetített árnyakra emlékeztet—mint a lemenő nap gyorsan elsuhogó suttogásai. Az ösvényt magas fák sorfala keretezi, amelyek ágai enyhén lendülnek a szélben, védelmező lombkoronát kínálva a fejük fölött. Ez az egyszerű út a néző tekintetét egy nyugodt, de elmélkedő állapotba vonja, susogva a figurák és a környező természet közötti barátságról. A perspektíva, ahogy a figurák a távolba haladnak, szűkül, arra hívva tekintetünket, hogy úgy érezzük, csatlakozhatunk a felbomló útra az ismeretlen felé.

A festői ecsetvonás—Van Gogh stílusának megkülönböztető jellemzője—dinamikus, de finom; az ecsetvonások szabadon táncolnak, életet adva a fény és árnyék játékának. A színek tompa palettában vegyülnek, zöldek, okker és föld árnyalatok keveredik, organikus érzetet adva, amely belemerít minket a táj élénk életébe. Bár a hangulat sötét, érezhető az érzelmi gazdagság, amely körülveszi a művet: egy nyugtalanság, egy reflexió az életútjáról, vagy talán egy megosztott nyugalom pillanata a felnövekvő fák között. Ezt a művet Van Gogh intenzív személyes kutatásának terjedelmes időszakában készítette, amely nemcsak a természet szépségét örökíti meg, hanem egy szünetet is, amely mélyen rezonál az emberi tapasztalattal, meghívva minket, hogy gondolkodjunk a saját életutainkról.