A lenyűgöző klasszikus struktúra hátterében a mű egy nyugodt képet ábrázol egy vízbivaly csordáról, amely lustálkodva kószál elöl. A magas oszlopok és a templom szerkezeti szimmetriája a stabilitás, az időtlenség és a nagyszerűség érzését kelti, gyönyörűen kontrasztálva a lábánál lévő rusztikus, eleven elemekkel. A bivalyok sokféle testhelyzetet mutatnak; egyesek kényelmesen feküdnek a földön, míg mások állnak, kíváncsian nézve környezetüket. Az elnyomó színpaletta, amelyet lágy barna és szürke árnyalatok dominálnak, földszagú, nyugodt légkört teremt, amely az embert a természet és az építészet harmonikus közösségébe vezeti. Arra időre visz vissza, amely csendesebb volt, talán a régi civilizációkról suttogó történetekkel teli, amelyek élettel teli és a táj ölelésében csendesek.

A művész finoman részletes ütéseket használ a bivalyok bőrének és a templom kövének textúrájának megteremtésére, felidézve a nézőt minden nüansz felfedezésére. A napfény óvatosan leöblíti a jelenetet, finom árnyékokat vetve, amelyek fokozzák a pillérek és alattuk lévő élő formák háromdimenziós érzését. Itt egy érzelmi rezonancia létezik: miközben a történelem pompája egybeesik a vidéki környezet egyszerűségével—emlékeztetve arra, hogy a monumentumok fennmaradnak, az élet továbbra is körülöttük folyik. A darab egy művészi jelentőséget tükröz, a nézőt egy történelmi pillanatban helyezve el, felfüggesztve az ókori dicsőség és az őt körülvevő élet folyamatos elmesélése között.