A jelenet a néző előtt bontakozik ki, megragadva egy lenyűgöző katedrális homlokzatát a napfény gyengéd érintésében. Ez a mestermű a művész fény és szín iránti vonzalma melletti tanúbizonyság, amely bemutatja az építészeti tervezés összetett részleteit, miközben majdnem álomszerű ködbe burkolja azt. A jelenet éteri minőségét a puha ecsetvonások hangsúlyozzák, amelyek finom fény- és árnyékjátékot alkotnak a kőfelületen, lehetővé téve a néző számára, hogy érezze a nap melegét, amint az bonyolult faragásokon és a magas tornyokon táncol.

Monet szándékos választása egy hideg színpalettára, amelyet a kék és lágy fehér tónusok uralnak, nyugodt légkört teremt, amely a kontemplációra hív. A kompozíció, habár a katedrális dinamikus struktúrájára összpontosít, szeszélyesnek és folyékonynak tűnik; tükrözi a fény mulandó természetét. Az érzelmi hatás mély: a nézőt egy időben felfüggesztett pillanatba vonzza, ahol az emberi szépség nagysága harmonikusan kapcsolódik a természeti világgal. Történelmileg ez a festmény rezonál az impresszionista mozgalom keresésével, hogy megörökítse a pillanatnyi pillanatokat, egy mély dialógust zárva magában a természet és az építészet között, és képviselve a művész fény és forma felfedezésének jelentős szakaszát.