Ez a lenyűgöző tájképi kép megörökíti egy békés falusi jelenet lényegét, amelyet a szürkület lágy ölelése áraszt el. A kompozíció azonnal a vonzó templomra tereli a tekintetet, melynek halvány fehér homlokzata szépen ellentétben áll a lent látható élénk zöldekkel és meleg narancsos árnyalatokkal. Az épületek élénk tetői kiemelik, amelyek szinte rezegnek az esti fényben, utalva arra a pillanatra, amikor a nap elkezd süllyedni, foltos árnyékokat vetve a földre. Az ég, rózsaszín és világoskék színeinek kaleidoszkópja, utal a nappal éjszakába való átmenetére, ahol az éteri színek lemosódnak az egész jeleneten.

A festészeti technika impresszionista hangulatot áraszt, vastag ecsetvonásokkal, amelyek tapintható energiát adnak a tájnak. Minden szín élőnek tűnik, keveredik és kölcsönhatásba lép, dinamikus, mégis harmonikus légkört teremtve. Az olyan művészek, mint Cuno Amiet a 20. század elején gyakran a szín és az érzelem közötti kölcsönhatásra összpontosítottak; ez a mű pedig felhívja a nézőket, hogy érezzék a pillanat nyugalmát, miközben közvetíti a természet erőteljes életét. Nemcsak egy konkrét helyről beszél, hanem egyetemes szépségről, amely az egyszerű pásztori jelenetekben fellelhető, áttéve a megfigyelőt egy csendes világba, amely tele van melegséggel és megnyugtatással.