Ez a műalkotás bonyolult vonalvezetésével azonnal megragadja a figyelmet, nosztalgia érzését és egy letűnt kort idézve. A jelenet a hullámzó tájon bontakozik ki, csendes, szemlélődő légkört sugallva. Egy magányos alak, a természet hatalmasságával szemben törpülve, egy gerincen halad. A részletek aprólékosan kidolgozottak, a fű textúrájától a drámai, örvénylő felhőkig, amelyek uralják az eget. A művész mesteri vonalkázás- és keresztező vonalkázás-használata mélységet és árnyékot hoz létre, dinamikus minőséget kölcsönözve a kompozíciónak.

A művésznek mélyrehatóan ért a fényhez és a perspektívához. Ahogy a fény megfogja az alakot és megvilágítja a felhőket, az éteri szépség érzetét kelti. Nyári délutánokról és egyszerűbb időkről suttog. A háttérben egy víztorony szerepeltetése a kor infrastruktúrájába enged bepillantást. Az összkép a természetes és az ember alkotta elemek harmonikus keveréke, amely egyaránt derűs és elgondolkodtató vizuális narratívát hoz létre.