Ebben a nyugodt kompozícióban a nézőt egy elmosódott ábrázolás fogadja a Waterloo hídról, ahogyan a szürkület lágy ölelésében ringatózik. A finom ecsetvonások álomszerű légkört teremtenek, ahol a híd körvonalai elmosódnak a ködben. Monet ügyes fény- és tükörjátékának köszönhetően az alkalom múlandó szépségét ragadja meg—sárga és rózsaszín csillanások táncolnak a víz felszínén, míg a hideg kékek visszatükrözik a peremén elhalványuló fényt. Szinte hallani lehet a híd körüli város suttogását, ahogy a távoli épületek sziluettjei, mint a megfakuló emlékek, megjelennek.

Amikor a műalkotás előtt állok, visszakerülök a 1904-es pillanatba, érzem a friss levegőt és a folyó lágy sodrását, ahogy a parthoz ér. A színpaletta, amely többségében pasztell árnyalatokból áll, nyugalmi érzést kelt, és meghív a gondolkodásra. Monet képessége, hogy az idő és tér lényegét festékké alakítsa, figyelemre méltó. Ez a mű nemcsak London vízi útjainak szépségéről beszél, hanem az idő múlandóságáról is, amely tartós nosztalgiát és tiszteletet hagy a múlt iránt a nézőkben.