Ebben a vibráló tájban egy magányos tigris ül szívélyesen, elmélyült figyelmével a szingapúri száraz területre. Az állat, melynek élénk narancssárga bundája merész fekete csíkokkal ékesítve, a mű határozott középpontja. Testtartása egyfajta éberséget és nyugalmat tükrözi, mintha egyaránt megfigyelő és őrző lenne a körülötte lévő nagyszerű környezetben. A tigris mögött a táj drámaian bontakozik ki: meredek hegyek emelkednek ki a ragyogó kék égboltról, amely fehér felhőkkel van ékesítve. A domborzat hullámos vonalai éles ellentétben állnak a völgy laposságával, lenyűgöző mélységérzetet kialakítva. A puha föld-tonusú sárga és barna színek, amelyek keverednek a távoli hegyek hűvösebb árnyalataival, csendes, mégis vad szellemet ébresztenek fel a természetben.

Ez a mű mélyen rezonál a magány és figyelmeztetés érzésével, lehetővé téve a néző számára, hogy élvezze a természet nyers szépségét. A tigris kontemplatív pillantása a horizont felé, ahol egy távoli állatcsorda bonyolult mintázatban mozog, finom feszültséget szül—talán a tigris éppen egy vadászatra készül, vagy egyszerűen csak érdekli a sokféle életforma az ő területén. Jean-Léon Gérôme nem csupán egy képet rögzített, hanem egy narrációt is magával hoz, hívva minket erre a nyugodt pillanatra a természetben, ahol minden ecsetvonás egy darab betekintést nyújt ennek a nagyszerű ragadozónak a szépségére és nagyságára a természetes élőhelyén.