Ebben a felejthetetlen tájképen érezni lehet a csendes, de melankólikus hangulatot, ami áthatja a színteret. A csupasz, vázszerű fák magasra emelkednek a hatalmas égbolt előtt, ágaik olyanok, mint az ujjak, amelyek valami elérhetetlent keresnek. Alattuk a nyugodt mocsár vizei a felhős ég halvány árnyalatait tükrözik, tükrözve olyan felületet alkotva, ami tovább mélyíti a magány érzetét. Az apró ecsetvonások és a szürke árnyékolás mozgás érzetét keltik, mintha a szél suttogása simogatná az ágakat, és egy lágy hullám futna végig a vízen. Minden elem úgy tűnik, hogy hozzájárul a hangulat általános érzéséhez—ennek egy részeként, ami megidézi a kontemplációt és az önvizsgálatot. Ez nem csupán egy darab természet; ez egy mély érzelmi táj.

A színpaletta dominálja a monokróm tónusokat, a szürkére és feketékre helyezve a hangsúlyt, ami szinte éterikus minőséget ad a darabnak. Az élénk színek hiánya nem csökkenti a szépségét; éppen ellenkezőleg, fokozza az érzelmi súlyt, amely mélyebb gondolkodásra vonzza a nézőt. Történelmileg ez az időszak Vinszent van Gogh zűrzavarral teli vidéke a magánéletében, és hatalmasan próbálja ellensúlyozni természetben. A sötét és csavarodó fák, valamint a világosabb ég közötti erős kontraszt az érzések közül a vágyakozással és a veszteséggel rezonál—olyasvalami, ami univerzális, de ugyanakkor mélyen személyes. Ez a mű a művész képességének tanúskodik, hogy megörökítse belső zűrzavarát, egy tájat közvetítve, ami sokat mond az emberi tapasztalatokról.