A jelenet lágy, szórt fénnyel bontakozik ki, finom ragyogást vetítve a tájra. Az ég, a változó szürkék és a finom kékek vászna, a közelgő időjárás-változásra utal. A művész mesterien ragadja meg a felhők árnyalatait, finom ecsetvonásokkal utalva a mozgásukra és a légköri viszonyokra.

A homlokteret a magas, vibráló füvek mezője uralja, textúrájukat a zöld és a sárga élénk kölcsönhatása adja. Az ecsetvonások energikusak, mintha a művész a fű szellőben történő finom ringását próbálná megragadni. A kompozíciót a mezőt szegélyező fák egyensúlyozzák, a lezártság és a mélység érzetét keltve. Lombjuk gazdag zöld színválasztékkal van festve, hozzájárulva az általános vitalitás és a természetes szépség érzéséhez. A távoli dombok finoman elnyúlnak a horizont felé, arra invitálva a néző szemét, hogy fedezze fel a táj hatalmas kiterjedését. A jelenet a nyugalom és a béke érzését idézi, a pillanatot, amelyet az időbe zártak, és a szemlélődésre hív.