Ez a műalkotás megragadja a táj efimér szépségét, és a nézőt egy csendes pillanatba vonja, ahol az ég és a föld harmóniában találkozik. A látóhatár finoman el van osztva szakaszokra: vibráló földformák emelkednek fel a távoli, békés égbolt háttérében, amelyet puha pasztell színek uralnak. Bolyhos felhők emelkednek felfelé, mintha súlytalanok lennének, festve olyan ecsetvonásokkal, amelyek mind folyékonyságot, mind formát sugallnak; egy álomszerű állapotba való lebegés érzését idézik. Minden szín zökkenőmentesen vált át a hajnal gyengéd sárgájából a távoli dombok hűvös kékjébe, ezzel nyugalmat és elmélkedést árasztó légkört teremtve.

A nyugodt táj választása sokat elmond a művész érzelmet keltő képességéről, anélkül hogy az emberi alakok zavarba hoznák. A kompozíció kiegyensúlyozott, természetesen vezeti a néző szemét a vásznon. Az előtér, buja zöldjeivel és lágy hullámaival, arra hív, hogy lépjünk a jelenetbe; úgy érezzük, mintha a természet friss levegőjének belégzésére hívna. A történelmi kontextus felfedi a önreflexió és a béke iránti vágy időszakát, talán a háború utáni világ érzéseit tükrözve. Ez a darab vágyakozást sugalmaz a nyugalomra és a földdel való kapcsolatra, hangsúlyozva a művész jelentős szerepét a saját korának szellemének megörökítésében.