Ez a kifejező műalkotás megörökíti az ősi romok melankolikus szépségét, meleg, szépia tónusokban. A omladozó kőíveket finom precizitással ábrázolták, időtlenség és melankólia érzetét keltve. A lágy mosások és finom árnyékolás használata nyugodt, mégis melankolikus hangulatot teremt, amely arra hívja a nézőt, hogy elidőzzön a feledett múlt csendjében. A romok közelében apró emberalakok méretarányt és emberi érintést adnak, mintha régmúlt életek és történelem történeteit suttognák. A tágas égbolt, tompa átmenettel, fokozza a magány és elmélkedés érzését, mintha az idő megállt volna, hogy tiszteletét fejezze ki egykor nagyszerű építmény maradványai előtt.

A kompozíció ügyesen egyensúlyozza a romok magas, függőleges vonalait a horizontig nyúló nyitott, lágy tájjal. A földszínek – okker, barna és fakó vörös – meleget, ugyanakkor az elmúlás érzetét keltik. A mű érzelmileg rezonál, elmélkedésre késztet az elmúlásról és az emlékezetről. Történelmi kontextusban a romantika romokra és a természet visszahódító erejére irányuló vonzódásába illeszkedik, amelyet a művészek az idő múlásának fenségességének megragadására használtak. A mű jelentősége az építészeti részletek és a hangulat költői egyesítésében rejlik – egy csendes elmélkedés a pusztulás szépségéről és a történelem tartós jelenlétéről.