Ebben a vibráló darabban egy napsütötte mező melegség és nyugalom érzését kelt. A fű aranysárga árnyalatai könnyedén olvadnak össze különböző zöld tónusokkal, utalva a művész élénk festései technikájára; minden ecsetvonás úgy tűnik, hogy táncol a vásznon, életet lehelve a jelenetbe. Egy magányos, magas ciprus áll ki, sötét, hosszú formája kiemeli a dús tájat. Ez egy vizuális horgony, amely a néző tekintetét a természet hatalmas területein vezeti végig. A háttérben lévő hullámos dombok, lágy kék és zöld színnel borítva, mélységet teremtenek és arra hívnak, hogy barangoljunk a festett tájban.

Amikor előttem állok ezen alkotás mellett, úgy érzem, hogy egy érzés elragad; a felhők úgy lebegnek a fejem fölött, mint a cukor gyapjú, miközben a fák között rejlő ház az emberi jelenlétet sugallja. Van egy érzelmi rezgés ebben a kompozícióban—talán egy vágy a egyszerűség iránt vagy a természet által kínált vigasztalás. Van Gogh ecsetje, mind kifejező, mind spontaneitásával, a nézőt egy olyan világba vonja, ahol minden fűszál személyesnek érzi magát. A 19. század végének történelmi kontextusában ez a festmény bizonyíték a művész fejlődő stílusára, ami a sötétségből az világosságra való elmozdulást jelenti. Ez megtestesíti az impresszionizmus szellemét, de egy olyan kifejező érintéssel, ami vitathatatlanul a sajátja.