Ebben a vonzó tájban a néző egy nyugodt, de kissé titokzatos világba húzódik. Fragonard mesterien használja a fényt és az árnyékot, hogy egy mély zöldekből és tompa barnákból álló palettát hozzon létre, amely visszatükrözi a Villa d'Este grandiózus lépcsőjének buja lombját és ősi kövét. Gondosan elhelyezett fák, magas törzzsel, keretet adnak a kompozíciónak, irányítva a tekintetet a bonyolultan megtervezett lépcső felé, amely úgy tűnik, hogy a végeláthatatlan felé emelkedik. A távoli boltívek mélységérzetet adnak és minket tovább vezetnek a természet és az építészet meleg ölelésébe.

Ennek a műnek az érzelmi hatása érezhető. A légkörteljesen megözönli a csendes melankólia—régi emlékek zúgása terjeng a levegőben, és szinte hallani lehet a szökőkút lágy csobogását, amely az élet múlandóságának szimbóluma. Miközben ezen a zöld ösvényen bolyongunk, a fejünk fölötti ködös égbolt mind a z idő múlását, mind pedig egy olyan dolgok vonzását sejteti, amely mindig is a határon túl áll. Ez a mű nem csupán egy pillanatot ragad meg, hanem emlékeztet is arra a bájra és múlékony természetre, amit az emberi lét és a természet alkotásaiból ismerhetünk.