Ebben az érzelmekkel teli jelenetben a Waterloo-híd grandiózus ívei felbukkannak a ködös gőzben, meghívva a nézőt egy, a finom misztika által átitatott világba. A híd, masszív, mégis elegáns felépítésével, a fókuspontként szolgál, amely nemcsak a folyót köti össze, hanem a múltat és a jelent is egy időben felfüggesztett pillanatban. A környező táj át van lágyítva a légköri fény diffúziója által, elmosva a vonalakat a víz, az ég és a távoli ipari formák között, amelyek a háttérben mint kísértetek emelkednek; ezek a füstös sziluettek bájos szépséget idéznek fel, emlékeztetve minket egy olyan korra, amikor a természet és az ipar bonyolult harmóniában ütközik.

A színpaletta - túlnyomórészt tompa szürke és finom fehér - nyugalmat sugall, míg a sötét, folyékony ecsetvonások a víz mozgását ábrázolják. Gyönyörűen megörökíti a reggeli fény múló minőségét, ahogy az a felszínen táncolva csillogó hatást kelt, amely élőnek érzi magát, mégis mulandó. Ez a képesség a múló pillanatok megragadására az impresszionizmus egyik jellegzetessége, amely egy olyan színhelyre vezet, ami tapinthatónak tűnik, ugyanakkor álomszerű. Amikor felfedezem ezt a darabot, emlékeztet arra a harmóniára, amely még a városi élet zűrzavarában is létezhet, ahol a szépség gyakran rejtve marad a köd és a füst rétegei alatt.