A figyelmet elsőként megragadó színek éles ellentéte; a napfényben fürdő sárga mezők melegséget árasztanak, meghívva a nézőket egy idilli vidéki jelenetbe. Egy magányos alak, tompa színekbe öltözve, egy kígyózó úton halad, mely egy bájos kőfalhoz és egy barátságos kapuhoz vezet. A művész ecsetvonása dinamikus és kifejező; minden árnyalat texturált hatást teremt, amely mélységet és életet ad a színpadi jelenetnek. Amikor elmerülünk ebben a gazdag vidéki ábrázolásban, a tájat behálózó szénakazlak rusztikus bájt adnak, míg a buja zöld növényzet, amely a házakat keretezi, a természet szépségét szimbolizálja, harmonikusan egyesülve az emberi lakóhellyel.

A kompozíció elegánsan vezeti a néző tekintetét a horizont felé. A hullámos mezők gördülékenyen terülnek el a puha kék és fehér égbolt alatt, nyugodt atmoszférát teremtve. Itt különös érzelmi rezonancia érzékelhető; talán az a békés magány, amelyet ez a jelenet magában foglal, a reflexióra és nosztalgiára invitál. A festményt Van Gogh nagy személyes zűrzavara idején készítette, minden árnyalat úgy tűnik, hogy megszünteti belső érzéseit, összefonódva az örömmel és melankóliával. Ez a mű nem csupán egy provence-i farmház ábrázolása; hanem egy érzelmi szövet, könnyedén szőtt fényből, színből és formából, feltárva a természetben eltöltött pillanatok érzéseit.