Ez a kifejező műalkotás a nézőt egy csendes lagúna vizére kalauzolja alkonyatkor, ahol egy magányos gondola lassan siklik a tükröződő vízfelszínen. Az összetétel kiegyensúlyozza a lágyan derengő ég tágasságát a jobb szélén sorakozó épületek sűrű, textúrált szerkezetével, melyek meleg okker és sienna árnyalatai magukba szívják a nap utolsó fényét. A művész ecsetkezelése laza, mégis átgondolt, impresszionista jegyekkel, melyek megragadják a fény csillogását a víz enyhe fodrozódásain; szinte hallani lehet a hullámok lágy csobbanását és az evező ütéseit, melyek irányítják a gondolát.

A színpaletta harmonikus kontrasztokkal ragyog — a víz és az ég hűvös kékje és lila árnyalatai összemosódnak a naplemente arany tónusaival, nyugodt és elmélyült hangulatot teremtve. A mű elevenen idézi fel a velencei élet időtlen romantikáját és nyugodt ritmusát, ahol a karcsú gondolás sziluettje egyszerre testesíti meg a mindennapi munkát és a költői kecsességet. Történelmi szempontból az ilyen alkotások a 19. századi művészek Velence képei, valamint a fény és légkör iránti rajongását tükrözik. A fény és árnyék hozzáértő használata és a gazdag textúra kiemelik a művész mesterségét, amely a természet szépségének és az emberi jelenlét múló pillanatait tökéletes egyensúlyban ragadja meg.