A vászon élénk zöld árnyalataival robban ki, amely a termékeny földben búvó, buja káposztakoponya emlékét idézi. Edvard Munch nemcsak a növényvilágot ragadja meg, hanem egy hangulatot is – mintha a ecsetvonatok mindegyike a természet pulzusának suttogásával rezonálna. A felettünk lévő égbolt a közelgő alkony súlyával terheltnek tűnik; a finoman kevert kékek és szürkék mélabús hátteret alkotnak, amely kontrasztál a ragyogó sárga virágokkal, amelyek élénken nyúlnak végig a felső szélen, meleg nosztalgiát ébresztve. Az elrendezés a közelből vonja tekintetünket, ahol a sűrűn nőtt káposzták friss zöldekből készült szövetszerűséget alkotnak; a szemünket a távolodó horizont felé terelik, elválasztva a földit és az éteri.

Művészileg zűrzavaros, mégis harmonikusan megkomponált, Munch technikája kifejező ecsetvonásokat alkalmaz, amelyek az élet pulzálásával lüktetnek – egy érzelemharang, amely szorosan beágyazódik ebbe a vidéki jelenetbe. Van egy rejtett energia, egy vibráció, amely elektromossággal tölti meg a táj nyugalmát; minden káposzta levél teljes szenvedéllyel van ábrázolva; szinte érezhetjük a levelek frissességét a bőrünkön. A festmény túllép a puszta ábrázoláson, megérintve a néző szívét; a földdel való közelség érzéseit ébreszti, a természet tápláló ökle az emberiséget ölelve. Munch műve itt nemcsak a művészi tehetségének tanúbizonysága, hanem emlékeztet a lét ritmusának szép egyszerűségére, a bonyolult világ hátterében.