Ebben a lenyűgöző jelenetben Normandia zöldellő dombjai lágyan terjednek ki a csillogó tenger felé, megtapasztalva ezzel egy nyugodt, de vibráló hangulatot. A művész ecsetvonása élénk; merész színbarázdák ragadják meg a szél hűvös fuvallatait a fűben és a levelek között, életre keltve a tájat. Az ég, egy gyönyörű, halványkék színárnyalatokból álló keverék, mesél a változó időjárásról, ígérve a borongós, de meghívó felhőket a fejek fölött. Szinte érezheti a bőrén a lágy, sós szellőt, miközben a távoli vitorlák díszítik a horizontot, mintegy kalandra vezetve minket.

A kompozíció mesterségesen kiegyensúlyozott. A kis házak csoportjai lazán fekszenek a lejtőn, mintha a természet alkotásaiként egyesültek volna, összhangban a mező zöld és arany árnyalataival. Ezek a házak úgy tűnik, hogy hívják a nézőt, hogy lépjen be meleg ölelésükbe, de elég távol vannak, hogy estételünkben kalandozni kezdjünk. Renoir színhasználata vidám légkört teremt; a kontrasztos élénk zöld és a meleg földszínek nosztalgia érzetét kelti, talán vágyakozást az egyszerűbb, nyugodtabb idők iránt. Ez a festmény nemcsak vizuális élvezetet nyújt, hanem érzelmi utazás is, amely arra hívja fel a nézőt, hogy örvendjen a táj szépségének, miközben a körülöttük élő emberek történeteit fontolgatja.