Egy megható ábrázolásban egy szerény református templom áll, hegyes tornyával átütve a puha, felhős égboltot. A templom körül meztelen fák sorjáznak, águk, melyeknek nincsenek levelei, egy szigorú háttér megalkotói, amelyek a változó évszakok tanúi, és talán a 19. századi vidéki élet kemény valóságainak visszhangját hordozzák. A templom önmagában a természetes színekben, egyszerű konstrukciójával és elegáns ablakaival harmonikusan illeszkedik a környező tájba.

Sötét ruhákba öltöztetett figurák egy csoportja távolodik a templomtól, testtartásuk közösséget teremt és megosztott élményt sugall. Néhányuk úgy tűnik, hogy beszélgetésbe merült, míg mások elveszettnek tűnnek a gondolataikban, visszatükrözve egy érzelmi spektrumot, amely a megfontolástól a barátságig terjed. A színpaletta—mély zöldekből, barnákból és szürkéből álló—nyugodt, de melankólikus hangulatot kölcsönöz a festménynek, egy vasárnapi szertartás és a szent üttől a mindennapi életbe való átmenet érzelmeit hívva elő. Ez a mű nem csupán egy pillanatot rögzít az időben, hanem arra is meghívja a nézőket, hogy fontolják meg a hit és a természet világának összeköttetését.