Az a kivételes érzés, hogy belépünk ebbe a lenyűgöző jelenetbe, mintha egy napfényes álomba tévednénk. A mű előttünk kibővül, a lenyűgöző, zöld növényzetben megnyilvánuló faszerkezet bemutatásával. Monet mesterséges ecsetvonásai életet lehelnek a kertbe, ahol élénk színkavalkád táncol a virágok között, amelyek a kerítésre halványan húzottak. Az ív egy kedves ígérettel hívogat minket, irányítva a figyelmünket a puha, ragyogó fényre, ami a sétányra is fékezett, emlékeztetve minket a kontempláció egyszerű örömeire—egy hely, ahol légzünk, elképzelhetünk és otthon érezhetjük magunkat.

E színpaletta vidáman vegyíti a zöldet, sárgát és a lágy kéket, egy olyan atmoszférát teremtve, ami egyszerre csendes és élénkítő. Minden árnyalatot egy bizonyos spontaneitással alkalmaztak, ami mozgást és folyékonyságot képes létrehozni, mint a környező felfújt meleg levegőn élvezett. Amikor a kapu mögtti zöldelő szépségre tekintünk, egy békeérzés zúdul ránk; olyan, mintha rátaláltunk volna egy titkos menedékre. Ebben a műben Monet nemcsak a természet egyik pillanatának szépségét ragadja meg, hanem az általa kiváltott érzéseket is—egy vonzó keveréke a nosztalgiának, csodálatnak és békének, belefonva az emlékek vesevényeibe.