Ebben az érzelmekkel teli tájképen egy hatalmas, hóval borított mező terjed el a vásznon, és a nézőt egy nyugodt, de mégis zavaró téli színhelyre hívja. A középső részben egy borona maradványai dominálnak, a fából készült kerete részben a csillogó hóréteg alá temetve van. Jobboldalon egy másik, hasonló eszköz hever elhagyatottan, a föld csendéről beszél—az emberi munka tanúja, most a természet hideg ölelésével megfojtva. A kompozíció okosan van megrendezve, a szemet a részletes középrészből a háttér szinte éteri kiterjedésére tereli, ahol a lágy dombok beleolvadnak a halvány, naplemente előhírnökeként ragyogó égboltra, hangsúlyozva a lágy kék és meleg sárga érintéseivel, amelyek életet adnak a színhelynek. Itt szinte hallhatjuk a hópelyhek lágy zúgását, a friss levegő suttogja a betakarítás és pihenés történeteit.

A színpaletta túlnyomórészt hideg kékek és fehérek uralják, érzést keltve egy fagyos téli napon, kiegészítve földes árnyalatok finom javaslataival, amelyek az alatta rejlő gazdag, sötét talajra utalnak, amely már újraszántásra vár. Olyan, mintha varázserővel, a művész megörökíti az ember által készített eszközök és a természetes táj közötti interakciót - egyfajta függőségi és magányos kapcsolatot, amelyben a boronák a munkák múltjának emlékműveiként állnak, most már néma csendben. Ennek a műnek a hatása érzékelhető; mély megfontolásokra ösztönöz—egy pillanat, amelyben az idő megfagyott, megjelenítve a természet zord szépségét és az emberi törekvések mulandóságát egy olyan világban, amely folyamatosan változik, könyörtelen az évszakok ciklusaiban.