Ez a nyugodt jelenet egy hagyományos japán faluban egy havas estét ábrázol, ahol a finoman hulló hópelyhek beborítják a tetőket és az ösvényeket. A kanyargós út arra csábítja a nézőt, hogy mélyebbre merüljön a csendes nyugalomba, miközben egy magányos alak, aki hagyományos japán esernyőt tart, emberi léptéket és jelenlétet ad a képnek. A kompozíció a kontrasztokban rejlik: a sötét épületsziluettek és villanyoszlopok élesen kiemelkednek a hó fehérségéből, a keskeny vízcsatornák csendes tükröződései pedig mélységet adnak a jelenetnek. A korlátozott, tompa kék, szürke és fehér színpaletta a hóesés hideg csöndjét idézi fel, míg az ablakokból érkező meleg fény az emberi életet sugallja a tél ölelésében.

Művészeti szempontból a fametszet technikája jól kivehető a hó finoman kidolgozott textúrájában a tetőktől a göröngyös ösvényekig. A függőleges villanyoszlopok megtörik a tetők és utak vízszintes ritmusát, finoman vezetik a néző tekintetét a távoli dombok felé. Az ég enyhe színátmenete a mély indigótól a világosabb tónusokig a horizont közelében atmoszférikus perspektívát ad. A mű szépen ötvözi a tél csendes melankóliáját a 20. század eleji japán mindennapi élet intim pillanatával, időtlen varázslattal, mely a nosztalgiát és a meditációt egyaránt magában hordozza.