Egy telihold éteri ragyogásában fürdő éjszakai folyóparti jelenet hívja a nézőt egy nyugodt, szinte túlvilági világba. A víz visszatükrözi az ezüstös fényt, csillogó ösvényt alkotva, amely lágyan vezeti a tekintetet egy távoli szélmalom felé, amelynek lapátjai alig láthatók az éjszakában. A kompozíció kiegyensúlyozza a természetes elemeket a finom emberi jelenléttel – balra a házak lágy körvonalai, jobbra egy magányos szélmalom, melyet meredek dombok és fák lombjai kereteznek. A művész finom ecsetvonásai megragadják az éjszaka csendjét, miközben a fény és árnyék játéka mélységet és misztikumot kölcsönöz.

A mély kék, szürke és fekete tompított palettáját a hold világító ragyogása törik meg, nyugalmat és befelé forduló hangulatot idézve. A felhők lágyan keringenek a hold körül, hangsúlyozva az égbolt hatalmas kiterjedését és az alattuk lévő táj bensőséges méretét. A mű romantikus érzékenységgel rezonál, magány és béke érzetét kelti, miközben utal az idő múlására és a természet csendes kitartására. Egy elmélkedő pillanat, amely időben megfagyott, ahol szinte hallani lehet a levelek susogását és a víz enyhe fodrozódását a holdfényben.