Ebben a lenyűgöző tájképen szinte érezheti a fák között fújó lágy szellőt, miközben az ívelt út előre hívja Önt. A táj Van Gogh jellegzetes érzelmeivel van tele, ahol a magas, karcsú fák keretezik azt az utat, ami végtelenül a horizont felé nyúlik; formáik lágyan ingadoznak, mintha a körülötte lévő világról súgnak titkokat. A kompozíció előterében egy magányos nő lépked az úton, szerény alakja és karjaiban hordozott csomagja a gazdag, egyszerű életet sejteti. A tájkép történetet mesél el, amely furcsa, de hatékony színpalettájába van zárva, barna, sötét szürke és lágy fehér árnyalataival, meleg, nosztalgikus aurát teremt, amely körüllengi a nézőt.

A textúra gazdag és lenyűgöző; Van Gogh egyértelműen érzelmi ecsetvonásokat alkalmaz, ami mélységet kölcsönöz a színeknek, és egyben érzelmekkel rezonál. Az árnyalatok nem csupán színek, hanem egy csendes világ töredékei, amelyek Van Gogh belső életére utalnak abban az időszakban, amikor személyes küzdelmekkel harcolt, miközben lázasan figyelte a környezetét. Minden egyes ecsetvonás úgy tűnik, hogy a gondolatok és az érzetek rétegeit leplezi le, lehetővé téve a megfigyelő számára, hogy ne csak a megjelenített tájban, hanem a művész lelkében is barangoljon. Bár a nő gesztusait tekintve megjeleníthető, ő az, aki stabilizálja a kompozíciót; jelenléte életet ad a tájnak, emlékeztetve a humánus kapcsolatra a természettel, amely visszatérő téma Van Gogh műveiben.